2020.05.29. Salamon Béla polgármester: A bennünk élő Trianon
(Megjelent az Önkormányzati Hírmondó 2020 májusi számában)
A 100 évvel ezelőtt történt nemzeti tragédia mindannyiunk életére hatással van, és az idő múlása sem enyhít ezen. Az elmúlt száz esztendő minden történelmi eseménye szorosan kötődik hozzá, és a mai napig ott van mindennapjainkban, még akkor is, ha sokan nem is hallottak róla. A Trianoni békediktátummal egy olyan országot büntettek, mely belesodródott az első világháborúba, nem volt annak sem kezdeményezője, sem haszonélvezője. A háború kirobbantói, igazi felelősei pedig osztoztak hazánk javain.
Már a korabeli vezető külföldi államférfiak is egyetértettek abban, hogy Trianon igazságtalan határokat eredményezett. A világ történelmében hasonló kegyetlenségre nincs példa. Nincs még egy olyan ország a világon, amellyel megtettek volna egy ilyen égbekiáltó igazságtalanságot, nem volt még egy olyan nemzet, amelyet ily módon sárba tiportak volna. Immár 100 esztendeje, hogy Európa akkori hatodik legnagyobb országát, a Magyar Királyságot a szó szoros értelmében feldarabolták. Még Vörösmarty Mihály tragikus látomásánál is szörnyűbb sors jutott nekünk. Ugyanis a sírt, melybe nemzetünket készültek eltemetni, olyan népek vették körül, melyek tagjainak szemében egyetlen csepp gyászkönny sem ült. Ilyen mértékű ország- és nemzetcsonkításra nincs ésszerű magyarázat, ezt nem lehet ész érvekkel alátámasztani. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy hazugságok, hamis információk alapján és már a világháború befejezése előtt két évvel meghozták döntésüket a nagyhatalmak, vagyis az ítélet már a tárgyalás előtt megszületett. Lehetőséget sem adtak Magyarország képviselőinek, hogy érveiket elmondhassák. (És a világ az óta sem sokat változott, hiszen úgy tűnik az Európai Unióban is ezt gondolják demokratikus működésnek.)
A feldarabolás során hazánk területének közel 3/4-ét, lakosságának 2/3-át veszítettük el. Gazdaságunkat is tönkretették azzal, hogy vasútjaink, erdeink, bányáink, tanintézményeink – és még hosszasan sorolhatnánk – java része idegen kézre került. Mind a mai napig érezteti ez a tragikus döntés hatását, nem csak gazdasági vonalon, de benne van a megtört lelkekben, az agyakban, tetteinkben. Benne félelmeinkben, vágyainkban, még talán álmaink sem őszinték azóta.
Közép-Európa határai közül a magyar-magyar határt, a minket körülvevő, véreinktől elválasztó gyalázatos határvonalat leszámítva alig van olyan, mely az elmúlt negyedszázadban ne változott volna. Hol vannak a békediktátum idején belőlünk részesedett nemzetek? Hol van Csehszlovákia, hol a Szovjetunió, hol Jugoszlávia? S mi mégis félünk szót emelni az igazság érdekében?! Hiányzik belőlünk Fekete Gyula bátorsága, aki azt mondta: „Az élet és igazság szolgálatában akkor is lelkiismereti kötelesség a küzdelem, ha biztos vereséget ígér!” Így nem kell félnünk szót emelnünk, a százesztendős gyalázat ellen! Mi nem akarunk senkitől semmit elrabolni, nekünk csak az kell, ami a miénk. A költővel szólva:
Nem kell nekünk, a más
folyója!
Nem kell nekünk a mások bérce!
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte!
Nem kell nekünk idegen
égbolt,
Egy porszeme se a világnak!
Csak az kell, ami a miénk volt:
Igazságot, igazságot, igazságot Magyarországnak!
Mi is történt velünk 100 évvel ezelőtt?
Igen, így többes szám első személyben: ez velünk is történt, nemcsak dédszüleink és nagyszüleink korosztályával, hanem ma élő magyarokkal is, mert az 1920-ban meghozott békediktátum mind a mai napig befolyásolja életünket. Már, ha abba belegondolunk, hogy mennyivel nagyobb gazdasági erőforrással rendelkeznénk a mainál háromszor ekkora, jelentős ipari lehetőségekkel rendelkező országban, amilyen volt a történelmi Magyarország. Vagy abba, hogy ha máshogy alakul, ma egy kb. 15-20 milliós ország lehetne a hazánk, nyilvánvalóan sokkal nagyobb súllyal, érdekérvényesítő képességgel.
Trianon évfordulóján emlékeznünk kell arra, hogy mi történt 100 évvel ezelőtt, mi mindent veszítettünk el akkor. Nem baj ilyenkor, ha elhangoznak a szörnyű számok, mert azok nélkül a veszteség nagyságát nehéz megérteni. Magyarország területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre csökkent, tehát elvesztettünk országunk több mint kétharmadát. A Felvidéket és Kárpátalját az ekkor létrejövő Csehszlovákia, Erdélyt és az Alföld keleti peremét, a Partiumot és Kelet-Bánátot Románia kapta, egymagában nagyobb területet, mint ami csonka országként megmaradt nekünk. Horvátország, Bácska és nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz, valamint a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, a későbbi Jugoszláviához került és még a velünk vesztes Ausztria is kaphatott területet Szent István Magyarországából (az Őrvidéket, azaz Burgenlandot). És ha még abba is belegondolunk, hogy a minket körülvevő népek még ennél is többet szerettek volna, akkor tényleg nehéz mit mondani. (Csak annyit jegyzek meg: a rablókra általában jellemző, hogy semmi sem elég.) Olyan jelentős magyar városok kerültek az elszakított területekre, mint pl. Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár, Marosvásárhely vagy Szabadka. És mi magyarok 100 éve ennél összehasonlíthatatlanul többet vesztettünk. A területi veszteséggel együtt járt természetesen a lakosság elvesztése is, ami azt jelentette a számok nyelvén, hogy 18,2 millió helyett 7,6 millió fő maradt magyar állampolgár. Határon túlra került 3,2 millió magyar, melynek következtében a magyarság egyharmada lett egy idegen ország állampolgára és került saját országában kisebbségbe. A trianoni békeszerződés következményeként Magyarország elvesztette nemzeti jövedelmének 67 %-át. Egy ilyen, gazdaságilag végtelenül legyengült országot köteleztek aztán a győztesek háborús jóvátételre, melynek kifizetésére zálogul lekötötték államunk minden vagyonát és bevételét. Ezenkívül a nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmaknak a legnagyobb kedvezményt. És mindez még nem volt elég, mert csonka országunk önvédelmét is erősen behatárolták, amikor haderőnk létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és nehézfegyverzet birtoklását, valamint korlátozták a fegyvergyártást is.
Francesco Nitti olasz miniszterelnök 1924 szeptemberében a következőképpen vélekedett a trianoni diktátumról: „Trianonban egy országot sem tettek tönkre gonoszabbul, mint Magyarországot. … Magyarország megcsonkítása annyira becstelen, hogy senki nem vállalja érte a felelősséget. Mindenki úgy tesz, mintha nem tudna róla, mindenki szemérmesen hallgat. A népek önrendelkezési jogára való hivatkozás csak hazug formula… a leggonoszabb módon visszaéltek a győzelemmel. Nincsen olyan francia, angol vagy olasz, aki elfogadná hazája számára azokat a feltételeket, amelyeket Magyarországra kényszerítettek.”
A mi vezetett Trianonhoz kérdésre a -sok ideológia és érdek vezérelt- hazugságon túl ott a ma egyre többször, de még nagyon halkan kimondott valódi ok. Az akkori (és gyakorlatilag a mai) európai politikai gazdasági érdekeknek útjában volt egy gazdaságilag erős, önálló Nagy-Magyarország. Trianon gyalázata nyilvánvaló. Ezért próbálják elhallgatni. A kisebbségi jogok a mai Európában is csak üres szlogenek. Egyik nagyhatalom sem akarja észre venni a katalánok, baszkok vagy éppen a magyarok jogos autonómia igényét. A globalista érdekek felülírják a történelmet, a jogot és az igazságot.
Hogyan is állunk ma a 100 évvel ezelőtt ránk kényszerített trianoni béke diktátummal?
„Keveset tudnak róla fiatalok és a középkorúak egyaránt. Azért, mert a rendszerváltásig tilos volt róla szólni. Meghamisították történelem könyveinket, és az irredentizmus vádjával illeték mind azokat az értelmiségieket, írókat, költőket, akik a csonka nemzetben tudatosítani szerették volna máig ható lelki bajaink legfőbb okát – minek szinonimája Trianon.”
Úgy tűnik, egy hibás, önsorsrontó és politikailag is hibás gondolat mentén az elmúlt évtizedek során egyszerűen nem mertük kimondani, hogy fáj Trianon, hogy fáj a 3 millió magyar elvesztése, fáj a történelmi és kulturális múltunkat rejtő tájaink elvesztése. Nosztalgiával tekintünk a Kárpátok természeti kincseire, az olyan ragyogó magyar városokra, mint a kincses Kolozsvárra, a Rákócziak Kassájára, a koronázó Pozsonyra, vagy a vértanúk városára, Aradra és a többi szép-, igaz-, és tősgyökeres magyar belvárossal rendelkező országos hírű településre. Pedig az a természetellenes, ha nem ezt tesszük, ha nem így érzünk. Az a természetellenes, hogy a „politikai korrektség” jegyében inkább nem bántjuk a szomszédos országok önérzetét, de eltemetjük a magunkét. (Ők nem sokat törődtek és ma sem törődnek a mi önérzetünkkel.) Az a természetellenes, hogy magunkat ostorozva már azt is kitaláljuk magunknak, hogy Trianon jogos büntetés volt a magyar kormányok hibás politikája miatt: hogy elnyomtuk a nemzetiségeket. És mindezt még megfejeljük azzal is, hogy a magyarok kisebbségben éltek Nagy-Magyarországon. Amíg egy sorscsapás után más népek egymás kezét szorosan fogva összekapaszkodnak, addig miránk ez egyáltalán nem jellemző, mi azonnal egymás támadjuk, egymást vádoljuk.
Napjainkra mégis ez a „politikailag korrekt” hozzáállás lett a mérvadó, ami nemcsak óriási bűn, de nyilvánvaló önpusztítás is. Akár gyávaságból, akár lustaságból, akár konfliktuskerülésből de a múltat mi nem feldolgozzuk, nem lezárjuk, hanem csak kizárjuk. Nem eltávolítjuk a szálkát, hanem pusztán csak hermetikusan lezárjuk a sebet, mi által elősegítjük a gennyedést, a további fertőzést. És csodálkozunk, ha itthon szélsőséges hangok törnek fel, hogy a Délvidéken magyart vernek, hogy Rákóczi városában büntetik a magyar szót, Romániában ünneppé teszik kirablásunk napját.
Nemzeti egységünk, túlélésünk egyedüli záloga ebben a globalista világban. Tanulva Trianon tragédiájából csak úgy maradhatunk meg Magyarnak, ha rendíthetetlenül őrizzük nemzeti, történelmi, kulturális emlékeinket, felbecsülhetetlen értékként kezelve magyarságunkat. Ezt a feladatot, ezt a célt tűzzük ki magunknak. Ezzel tartozunk HAZÁNKNAK Magyarországnak. Nagy felelősség ez, de olyan kereszt, melyet büszke kötelesség viselni egy olyan világban, ahol újra bűn a magyarságért vállalt küzdelem.
A trianoni békediktátum aláírása napján emlékeznünk kell, de ha csak ezt tesszük, az nagyon kevés. Minden évben ezen a napon akár magunkban, akár hangosan, ki kell mondanunk: Nem, nem, soha! Nem lehet minket eltüntetni, nem lehet elválasztani minket egymástól, magyart a magyartól sem határral, sem tiltó és büntető intézkedésekkel, – soha nem hagyjuk, hogy így legyen, hiszen kötelez minket a múltunk, őseink küzdelme és kötelez mindenkor minket az utódaink iránt érzett felelősség és szeretet. Június 4-én minden évben emlékeznünk kell és ünnepelnünk összetartozásunkat – de csak egy napig, aztán pedig az év többi napján cselekednünk kell hazánkért, nemzetünkért, – együtt, közösen!
2020.05.29. Adovics Istvánné, Lepsény Nagyközség díszpolgára: Gondolatok Trianon 100. évfordulóján
(Megjelent az Önkormányzati Hírmondó 2020 májusi számában)
Hosszúra nyúlt tanulmányaim alatt Trianon nekem tananyag volt. Jó tanuló voltam, tudtam is mindent amit „az én időmben” az akkori tankönyvek alapján tudni kellett róla. Ez a tudás érzelmileg hidegen hagyott, nem is vártak tőlem mást., tetejében családom sem volt érintett.
Gyerekkoromban szívesen hallgattam az idősebbek történeteit, csodáltam, hogy hosszú verseket tudtak könyv nélkül a hazáról, hazaszeretetről, olyanokat, amelyeket mi nem tanultunk.
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!” – szüleim nemzedékének napi imádsága volt – ám nekem inkább csak egy mondóka. Bennem nem idézte fel azt a harangzúgást, ami beleégett minden magyar lelkébe, 1920. június 4-én.
Ismertem a kifejezéseket: Erdély, Felvidék, Délvidék, tudtam, hogy történelmileg szorosan kapcsolódnak Magyarországhoz, de nem gondolkoztam azon, hogy miért van a térképeken Nagyvárad helyett Oradea, Kolozsvár helyet Cluj, vagy Kassa helyett Kosice. Azt természetesnek vettem, hogy magyarok is élnek nagy számban a környező – a tetejében ” baráti” országokban. Természetesnek vettem, hogy változnak korszakok, helyzetek, határok, hogy a régmúltban „… nagy volt hajdan a magyar, nagy volt hatalma, birtoka…”, de most „… olyan kis ország a hazám, ha a szívemre szorítanám, átütne rajta szívverésem… ” Elfogadtam ezt a helyzetet, hiszen nem volt lehetőségem utazni, nem kellett átélnem a határokon azokat a megaláztatásokat, amelyekkel a rokonlátogatást vállalók találkoztak. És nem volt lehetőségem azokat az írókat olvasni, akiktől hallhattam volna mást is, mint amit tanultam. Trianon? Régen volt! Volt helyette második világháború, annak fájó sebei, következményei, fokozódó nemzetközi helyzet, egy olyan kor, amelyik elfeledkezett és el is akart feledkezni a trianoni tragédiáról, hiszen megcsonkított országunk részei baráti országok részei lettek.
Az ismereteink hiányosak, az érzelmeink könnyen befolyásolhatók. Így vagyok ezzel én is. Nem gondoltam arra, hogy Trianon lassan átértékelődik bennem ismeretben és érzelmileg is. Utóbbi előbb kezdődött.
1970-ben jártam először Erdélyben. Egyetemi barátaimmal heten indultunk hátizsákos, stoppolós túrára. Olyan utazás volt, amit az ember haláláig nem felejt. Erdők, patakok, várromok – és az emberek. Akkor még sokan jártak viseletben, ez magában is élmény volt számunkra. Amikor pedig könny szökött az öreg székelyek szemébe, mikor megtudták, Pestről jöttünk, és úgy osztották meg velünk az ételüket, mint legkedvesebb rokonukkal, rájöttünk, hogy ezek a legszebb magyar nyelven beszélő emberek nem utazhatnak a magyar fővárosba, mert a románok lehetetlenné teszik. Akkor láttam Széken a szentképek között Horthy Miklós aranykeretes fényképét, akit imáikba foglaltak azért, mert ő adta vissza egy rövid időre a megtagadásra ítélt magyarságot.
Igen, akkor és azóta is érzem, hogy milyen borzalmas lehet a kitagadottság, amellyel még ma is tudunk büntetni. Átéreztem, hogy a történelem nem események, helyszínek, évszámok halmaza, hanem emberi sorsokból áll, milyen sebeket hordoznak a vétlen szereplők, hogy milyen lélek nélküliek, akik döntenek emberek, nemzetek sorsáról.
Azóta gyarapodtak ismereteim, gazdagodtam új élményekkel. Tudomást szereztem arról, mennyi szenvedést, megaláztatást kellett elviselni magyaroknak azért, mert magyarok.
Azóta többször jártam Erdélyben, és mindig otthon éreztem magam. Reménykedtem, hogy az uniós tagság gyógyítani tudja a magyarok sebeit. Még mindig csak reménykedni lehet…Talán abban is, hogy törvények biztosítják autonómiájukat, és annak elismerését, hogy még a puszta létük is gazdaggá teszi azt az országot, ahol élnek.
Arra is szívesen gondolok, hogy erdélyi testvér települést is találtunk a Hargita lábánál, a Nyergestető közelében. Kászon is erősíti nemzeti összetartozásunkat.
Ha Trianonra gondolok, egy kedves ismerősöm, Nehrer György Hazádnak rendületlenül című családregénye is eszembe jut. A könyv egy Temesvár környéki bánsági család életén keresztül mutatja be a Trianon előtti Magyarország kis darabját a nagy háborúval, Trianon következményeivel, nemzetiségi üldöztetéseivel. A családi történet az ötvenes években fejeződik be. Aki emberi sorsokon szereti megismerni a történelmet, olvassa el!
Mikor a Felvidéken jártam, szomorúan tapasztalhattam, hogy a magyarok építette várak, kastélyok faláról hiányoznak a magyar nyelvű feliratok, pedig csehül, szlovákul, angolul olvasni lehet a történetükről. Milyen lehet ebben az országban magyarnak lenni?
És milyen nekünk ebben az országban magyarnak lenni? Azt hiszem, hogy békétlen, megosztott magyarságunk egyik oka Trianon. Századik évfordulóján jó lenne érezni a nemzeti összetartozást, hogy mindnyájan magyarok vagyunk, csak egy rettenetes döntés miatt már száz éve más-más országban élünk.
2020.05.29. Gróf Nádasdy Borbála, Lepsény Nagyközség díszpolgára: 100 év magány…
(Megjelent az Önkormányzati Hírmondó 2020 májusi számában)
Úgy tűnik most elmúlt.
Száz évig gyötrődni, titkolni, nem beszélni, nem tudni róla, és nem emlékezni rá!
Nem beszélni róla szabadon és nem átadni az utókornak, hogy azután ők is egy napon a lelkük igazságérzetét gyógyítgassák, és igenis tudják, hogy a dédapa miért lett egyik napról a másikra szlovák, és a dédmama román állampolgár, és mégis magyar.
Sokan mondják, ugyan miért? Annyi bántódás érte, és éri történelme során a magyarságot, miért pont erről kell emlékezni, a feledés homályából előhozni?
Azért, mert egyedül álló! Nem gyarmatosítás, mert az idővel elmúlik. A birodalmak, akik működtetik, megbuknak. Nem megszállás, hanem ezeréves földrajzilag egységes, kultúrájában és nyelvében egyedülálló ország szétdarabolása. Elvenni az ország kétharmadát és lakóit más országnak kiszolgáltatni.
Mindezt büntetésképpen el nem követett bűnökért.
Száz év magányából most kitörve emlékezünk, és nemzeti összefogást hirdetünk. Igen, így jó.
A megbocsájtáshoz fel kell nőni. Nem megsértődni, és tudni, hogy a sok igazságtalanság, ami minket ért és ér, csak úgy elviselhető, ha tudjuk, kik vagyunk és hová tartozunk, és amellett ki is állunk. Mindenki a maga módján.
Így vagy úgy, de összetartozunk és élünk. Egy nyelvet beszélünk, ami összeköt minket, és amit megtartani első számú kötelességünk.
Vigyázzunk a szülőföldre munkával és becsülettel!
„Nem elég csak emlegetni, jól is kell tudni szeretni a hazát”- Arany János után szabadon.
2020.05.29. András Zoltán Kászon polgármestere, Lepsény Nagyközség díszpolgára: Trianon
(Megjelent az Önkormányzati Hírmondó 2020 májusi számában)
Trianon. Ez a szó a magyar fül számára az igazságtalanságot, az elkeseredettséget, és a tehetetlen szomorúságot jelképezi! Némelyeknél a kifejezés a jogos düh szimbóluma is! Ugyanis 1920. június 4-én, az első világháború végső lezárása során a győztes nyugat-európai nagyhatalmak a vesztesként kezelt Magyarországra kegyetlen és igazságtalan békét kényszerítettek! Diktátum volt inkább, mint szerződés, hiszen nem hatott semmiféle racionális érv a döntnökökre. Erőből hajtották végre a módosítás esélyének teljes kizárásával.
Mi erdélyiek is a diktátum elszenvedői lettünk, hisz Magyarországtól lecsatolva Romániához csatoltak és ezúttal kisebbségként próbáljuk magyarság tudatunkat érvényesíteni.
Ám valamennyi békekötés közt a magyarokkal aláírt szerződés volt a legszigorúbb és legigazságtalanabb. „Megbüntetett” egy egész nemzetet, több mint három millió magyar életét megpecsételve, és további generációk sorát évszázadokra megbélyegezve. Trianon ugyan a magyar fül számára az egyik leggyűlöltebb szó, ám ugyanakkor a dac és összetartozás szimbóluma is. Bár az erősebb jogán 1920-ban eltiporhattak minket, a magyarság mégis bizonyította – és bizonyítja máig – semmilyen szerződés, vagy igazságtalan dokumentum nem szakíthatja szét a magyarság ezer éves együvé tartozásának érzését!
Amíg a magyarság egészében megvan az összetartozás tudata, az egymásért érzett felelősség, az önző egyéni érdekek és anyagi javak hajszolása helyett a nemzet érdekeiért vállalt szolgálat, addig ez a nemzet erősödik. A történelem során minden nagy ellenfelet, amely legyőzött minket, túléltünk. Nem gondolható, hogy nacionalizmus vagy revizionizmus, ha egy nemzet nem akarja sárba tiporni vagy örökre elfelejteni saját történelmét, hanem kellő méltósággal visszaemlékszik, és ha szükséges, együtt gyászol, vagy példát merít és tanul múltjából: „rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” (József Attila: A Dunánál)
Befejezésül Sajó Sándor: Magyarnak lenni… című művéből idézek:
„De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!…”
2020.05.29. Balla Lajos Oromhegyes Helyi Közösség vezetője: Személyes (szubjektív) trianoni traumám (részlet)
(Megjelent az Önkormányzati Hírmondó 2020 májusi számában)
Személyes (szubjektív) trianoni traumám (részlet)
Amikor felkértek, hogy Oromhegyes testvértelepülése, Lepsény számára írjak egy rövid írást a 100 éves békediktátumról, kétközben voltam. Egyedül csak abban voltam biztos, nem fogom megemlíteni a győztes hatalmak, a vesztes Magyar Királyság, a későbbi Magyar Népköztársaság, a rendszerváltozás utáni Magyar Köztársaság, sem pedig a mai Magyarország hivatalos értékelését. Azt is a ráhagyom a történészekre, vizsgálják az okokat, amelyek miatt háborúba sodródott a monarchia részeként létező akkori ország.
Maradok ez egyszerű emberek által átéltek mellett, hiszen – ha én nem is – a felmenőim igencsak érintettek voltak. Anyai nagyapám, akinek szobafestő műhelyét, feleségét és leányát kellett otthagynia, mivel behívót kapott, de sokakkal ellentétben ő hazatért a doberdói harctérről, igaz egy új országba, ezért született édesanyám és másik leánytestvére a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban. Őtőle szinte semmit sem lehetett megtudni mindarról, amit átélt, hiába kíváncsiskodtunk mi, az unokái. Úgyszintén szűkszavú volt édesapám is, aki 1913-ban született, de mivel a hatvanas években az emlékek és a nehézségek elől az alkoholba menekült (hál’ Istennek, később megszabadult e szenvedélyétől), az akkor elejtett szavaiból nálam „összeállt a kép”.
A szerb csapatok 1918. november 16-án elfoglalták Zenta városát, majd a Szerb Nemzeti Tanács elkezdte felállítani az új városi közigazgatást, majd azt követően erről 1919 januárjában plakátokon értesítették a város lakosságát. Ettől függetlenül a településen az addigi módon folyik az oktatás (szerb és magyar nyelven), így 1920-ban édesapám még magyar nyelvű osztályba kezdett járni. A következő években megkezdődött a nem titkolt szerbesítés. Ennek első és talán legfontosabb intézkedése az volt, hogy minden közfeladatot ellátó személyt (tisztségviselőt, tisztviselőt, orvost, tanítót, tanárt…) hűségeskü aláírására köteleztek, aki azt megtagadta, elveszítette munkáját, majd pedig kitoloncolták – családjával együtt – Magyarországra. Szintén nagyon fontos lépés volt a „névelemzés” intézkedés is. Minden olyan magyar, zsidó és egyéb vezetéknevet amelyben szerb vagy szláv elemet véltek felfedezni, meg kellett változtatni szerb vezetéknévre, ráadásként pedig kötelezték az illetőket, hogy gyermekeiket szerb iskolába járassák, még akkor is, ha egy kukkot sem tudtak szerbül1.. Így lett a Kertek mögött található Újfalu (Pepesfalu) városrészben – ahol szerb lakos még elvétve sem akadt – a tanító szerb nemzetiségű, a gyermekek többsége (köztük apán is) tanuló helyett iskolakerülő.
Múlt az idő, a libapásztorból juhász lett, majd az akkori időben a Tisza-vidéken, leginkább jellemző foglalkozásnál, a kubikosságnál kötött ki, ezzel pedig még „világot” is látott, hiszen még a Pancsovai-rét feltöltésében is részt vett. Mivel szeretett volna többet is megvalósítani, elszegődött suszterinasnak, ráadásul a sport sem volt idegen tőle, tornával (ma úgy is nevezhetjük ezt: testépítészettel), na meg birkózással is foglalkozott. Érdekes, a hasonló „nincstelenek” között nem volt ellentét, senkit sem zavart, hogy az illető magyar, szerb vagy éppen zsidó, hiszen a túlélésükért folytatott küzdelemben nem értek rá ilyen „úri huncutságokkal” foglalkozni.
Elkezdődött a második világháború, megszülettek a bécsi döntések, így Magyarország visszafoglalta a Felvidéket, Kárpátalját és Észak-Erdélyt, majd azokra hivatkozva (Jugoszlávia széthullása miatt) a magyar csapatok bevonultak Mura-vidékre, a baranyai háromszögbe és Bácskába, kimaradt a Bánság vajdasági része, mert azt a német csapatok foglalták el2.. Nem tagadhatjuk a Bácskában (azaz Zentán is) élő magyarok kitörő örömmel fogadták az ideérkező magyar katonákat, azonban ez az öröm nagyon gyorsan alábbhagyott. Most nem a bevonuláskor kegyetlenkedő parancsnokokra gondolok (pl. aki ránézésre megállapította az itteni szerbről, hogy csetnik, aki kivégeztette az ellenálló nem magyar polgárokat), hanem az „új szükségszerű katonai közigazgatás”3. létrehozására, illetve az azt követő „rendszeres katonai közigazgatás bevezetésére, mert azt a megváltozott katonai helyzet és a harctérnek Magyarország határaitól messzebbre való eltávolodása lehetővé tette. A katonai közigazgatás személyi állománya hivatásos, illetve ún. reaktivált, azaz nyugállományban lévő, de most újból tényleges állományba helyezett tiszt volt. Az ekkor alakult polgári csoport a katonai közigazgatástól átvette a délvidéki bel-, pénz-, tan-, földművelés-, igazságügyi feladatok irányítását, valamint a szállítási feladatokat”4.. Ez pedig a gyakorlatban azt jelentette, hogy a felsorolt tevékenységek élére minden városban és községben olyan kis-magyarországi személy került, akik legtöbbike a bácskai magyarokról esetleg Mikszáth Kálmán könyveiből olvasott, azaz a zsíros bácskai földet túró, bugyuta, de furfangos parasztokként voltak számára ismeretesek.
A felsoroltakból látható, egyre nőtt az elégedetlenség a város polgárai között. 1944. október 8-án az önmagukat partizáncsapatoknak nevező szerb fegyveresek a Vörös Hadsereg egységeivel együtt Zentánál átvonultak a Tiszán és megkezdték Bácska északi részének elfoglalását (úgy tanították nekünk: felszabadítását). Ismét ünnepeltek a városban, de főleg a szerb polgárok szervezték meg az örömünnepet. Hozzájuk csatlakoztak a baloldali érzelmű magyarok és a még megmaradt zsidók. A bevonulást követően – mintha már „városi népszokássá” vált volna – következett a revans, a „korlátozott népirtás”, persze, az áldozatok nagy többsége itt is ártatlan volt.
Azzal, hogy mindezt hogyan élte át apám – azaz: Mint baloldali szimpatizáns, miben és hogyan vett részt?, Hogyan sikerült ezt követően esti iskolában megszereznie az általános iskolai végzettségét?, Mikor és miért elégelte meg az ilyen vagy olyan módon pozícióhoz jutott személyek parancsainak való engedelmességet?, Mi elől menekült az alkohol fogságába? Hogyan szabadult meg a rossz szokásaitól, majd pedig mikor, miért és hogyan következett be az önmagával és a sorsával való megbékélése? – nem kívánok foglalkozni (remélem, holtában lelke megnyugvást talált), hiszen mindez egy egyén és nem a közösség tragédiája, habár nagyon sokan hozzá hasonló cipőben jártak akkoriban.
A visszaállított trianoni határok ismét sok változást hoztak az itt élő magyar nemzeti közösség életébe. Ráadásul az ilyen vagy olyan módon hatalomra jutottak a kommunizmus (esetleg szocializmus) építésének eltérő módjait választották, hiszen amíg Magyarországon a sztálinizmus, addig az újjáalakult jugoszláv birodalomban – a Sztálinnal történt szakítás után – a titóizmus fejlesztésében látták az álmok megvalósításának lehetőségét. Sztálin halála és az 56-os forradalom leverése után az anyaország új irányba indult, a céljuk a gulyáskommunizmus létrehozása lett.
Sajnos, mindez annyiban változtatta meg a nemzeti közösségünk helyzetét, hogy kezdetben júgóknak neveztek el bennünket, eközben pedig szinte megtagadták a határon túli magyarok létének tényét. Be kellett következnie a rendszerváltozás igencsak félresikerült folyamatának, amikor újabb nevet kaptunk, jugoszláviai vagy vajdasági magyarokra kereszteltek bennünket, akik sokkal magyarabbak, mint az anyaországiak. Nem kellett sok időnek eltelnie, újabb átkeresztelés következett be, mivel Jugoszlávia megszűnt létezni, a baloldal számára mi lettünk a szerbek.
Mivel mindezt már az olvasók tapasztalták, így rátérek a jelenünkre. Beszélnünk kell arról, mi az, ami meggátolja, hogy akár egyénileg, netán közösségként megszabaduljunk a trianoni traumától. Nem tudom találkoztak e már mind az anyaországban hatalmon lévők kiemelkedő képviselőinek, mind pedig a nemzeti közösségünk érdekeit önmagát egyedüli képviselőjének kikiáltó párt meghatározó vezetőinek az utóbbi években egyöntetűen hangoztatott állításával: „Vajdaságban, illetve Szerbiában jelenleg példaértékű a nemzetiségi jogok megvalósulása”, miközben a gyakorlatban – szinte napról napra – szűkülnek a megvalósítható egyéni és közösségi jogok. Lenne egy ajánlatom: Meghívom az említett „szentencia” leghangosabb egy-egy magyarországi és itthoni szószólóját, hogy először: nyilvánosan mondjon le minden előjogáról. Ezt követően töltsön el egy hónapot munkanélküliként (hiszen a vajdasági magyar fiatalok zöme is az), de nem ám a tömbmagyarság területén, hanem a szerémségi Maradékon – maga az elnevezés is beszédes –, azaz valódi kisebbségben gazdálkodjon szerbiai minimális havi munkanélküli segélyből (jelenleg annak nettó értéke majdnem eléri a 24.000,00 dinárt, esetleg, hogy mindenki értse: 210 eurót). Látni szeretném, hogyan fogja élvezni a szerbiai példaértékű kisebbségi jogokat! Remélem, lesz olyan, aki elfogadja meghívásom!
Minderre még az államelnökünk is rátett egy lapáttal, hiszen az utolsó években ő sem szűkölködik a a hangzatos kijelentésekben, amelyek közül csak ezt emelem ki: „A vajdasági magyarok hidat képeznek Szerbia és Magyarország között”. Nem tudom ismeri(k)-e e kijelentés kitalálóit? Én is csak azt tudom, egy először (általánosítva minden nemzetiségre) Josip Broz Tito egyik, az 1950-es években elmondott beszédében jelent meg. De úgy tűnik, a példa ragadós, mert később már az anyaországban, egészen pontosan az MSZMP egyik 1964-ben megjelentetett dokumentumában találunk rá, azt követően terjedése már megállíthatatlan, így mára elcsépelt közhelyként tarthatjuk nyilván. A kérdés csak, hogy a kettős kötődés igazolására kitalált gondolat mennyiben segíti elő a trianoni trauma által okozott egyéni és közösségi sebek begyógyulását. A választ én nem tudom!
____________________
- https://folyoiratok.uni-nke.hu/document/nkeszolgaltato-uni-nke-hu/PPB_MK_2018_NKE_MNL_kulonszam_05_Hornyak.pdf
- https://hu.wikipedia.org/wiki/Délvidék_magyar_uralom_alatt_1941–1944
- http://adattar.vmmi.org/fejezetek/1810/03_katonai_kozigazgatas_es_nemzetisegpolitika_a_delvideken.pdf
- http://acta.bibl.u-szeged.hu/29905/1/kek_014_015_068-080.pdf
- http://adattar.vmmi.org/fejezetek/2094/12_a_zentai_zsidosag_es_a_veszkorszak.pdf
2015. június 4. Vitéz lovag Szabó Sándor András Trianonnal kapcsolatos gondolatai
Mélyen tisztelt gyászolva emlékező Honfitársaim, kedves Hölgyeim és Uraim !
Nagy szeretettel és megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm Önöket ennél a múlt tragédiájára emlékeztető csodálatos emlékműnél, mai megemlékezésünkön. Örökre büszke leszek arra, hogy tervezőjét a barátomnak vallhatom, s hogy az avatásánál őrséget állhattam. A bátor lepsényiek hazához való hűsége szolgáljon más településeken élők számára például!
Öt esztendő híján immár 100 esztendeje, hogy Európa akkori hatodik legnagyobb országát, a Magyar Királyságot a szó szoros értelmében feldarabolták. Fájdalmasan láttuk, hogy még Vörösmarty Mihály tragikus látomásánál is szörnyűbb sors jutott nekünk. Ugyanis a sírt, melybe nemzetünket készültek eltemetni, olyan népek vették körül, melyek tagjainak szemében egyetlen csepp gyászkönny sem ült. Ilyen mértékű ország- és nemzetcsonkításra nincs ésszerű magyarázat, ezt nem lehet észérvekkel alátámasztani. Hiszen nem csak csehül, tótul, horvátul, szerbül, rutén-ukránul, románul, németül beszélő népességet hasítottak ki testünkből, hanem színmagyar területeket is másoknak ítéltek. Vajon miért tették ezt velünk? Talán nem ismertek minket, nem ismerték hazánkat? Csak a Monarchia kis részelemének véltek minket, s az I. világháború kitöréséért Ausztriát hibáztatva őket akarták büntetni? Erre enged következtetni Millerand francia politikus béketárgyalásokon kifejtett nézete, miszerint magyar nemzet márpedig egyáltalán nem létezik. Vagy úgy vélték, hogy mi magyarok a kisebbségek, idegen ajkú honfitársaink elnyomói vagyunk, s emiatt nem szabad más népeket „uralmunk” alatt hagyni? S nem tudták – gróf Teleki Pál tudományos munkássága és korrekt ismertetése ellenére sem – hogy az elcsatolt területeken magyarok is laknak? Akkor viszont miért kellett hazugságokkal, hamisításokkal alátámasztani gyenge érveiket, például hajózható folyóvá kinevezni, a térdig sem érő vizű Ronyva patakot, mely mentén kettévágták Észak-Magyarország akkori, talán legrohamosabban fejlődő települését, szülővárosomat, Sátoraljaújhelyt, elvéve a várostól többek között nagy forgalmú vasútállomását, vízművét? Esetleg féltek a patkányforradalom révén született tanácsköztársaság bomlott ideológiájának területeikre való beszivárgásától? Bár a békediktátum feltételeit már két évvel korábban kidolgozták, vagyis az ítélet már a tárgyalás előtt megszületett, annak kihirdetésében valóban szerepet játszhatott a barbár bolsevizmustól való – utólag már látjuk – jogos félelem. Erre enged következtetni, hogy Romániát szinte bíztatták 1918 őszén, hadüzenet nélküli megtámadásunkra. Ezt a gonosz offenzívát bíráink nem csak beavatkozás nélkül nézték, de katonailag is támogatták. Ha a gnóm Károlyi Mihályt, és a tanácsköztársaság direktóriumi vezetőinek fizimiskáját nézzük és ténykedésüket elemezzük – amihez nagy segítséget kapunk Tormay Cécile sokáig indexen tartott „Bujdosókönyv”-étől – félelmük, rettegésük érthető, ámbár gonoszságuk fel nem fogható.
A feldarabolás során hazánk területének közel 3/4-ét, lakosságának 2/3-át veszítettük el. Gazdaságunkat is tönkretették azzal, hogy vasútjaink, erdeink, bányáink, tanintézményeink – és még hosszasan sorolhatnánk – java része idegen kézre került. Mind a mai napig érezteti ez a tragikus döntés hatását, nem csak gazdasági vonalon, de benne van a megtört lelkekben, az agyakban, tetteinkben. Benne félelmeinkben, vágyainkban, még talán álmaink sem őszinték azóta.
Közép-Európa határai közül a magyar-magyar határt, a minket körülvevő, véreinktől elválasztó gyalázatos határvonalat leszámítva alig van olyan, mely az elmúlt negyedszázadban ne változott volna. Hol vannak a békediktátum idején belőlünk részesedett nemzetek? Hol van Csehszlovákia, hol a Szovjetunió, hol Jugoszlávia? S mi mégis félünk szót emelni az igazság érdekében?! Hiányzik belőlünk Fekete Gyula bátorsága, aki azt mondta: „Az élet és igazság szolgálatában akkor is lelkiismereti kötelesség a küzdelem, ha biztos vereséget ígér!” Isten önvédő megnyilvánulása az igazság. Így nem kell félnünk szót emelnünk, a közel száz esztendős gyalázat ellen! Mi nem akarunk senkitől semmit elrabolni, nekünk csak az kell, ami a miénk. A költővel szólva:
Nem kell nekünk, a más
folyója!
Nem kell nekünk a mások bérce!
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte!
Nem kell nekünk idegen
égbolt,
Egy porszeme se a világnak!
Csak az kell, ami a miénk volt:
Igazságot, igazságot, igazságot Magyarországnak!
A gyáva embert, a menekülőt harapja meg a kutya leginkább. Aki nem mer kiállni a jogaiért, az örök elnyomatásra kárhoztatott. A kommunisták rémuralmának hazafiatlan korszakában nem lehetett felvetni az igazságtétel kérdését. De ma lehet és kötelességünk is. Utódaink szemében így nem átkozott hazaárulók, hanem a nemzet megmentői leszünk majd. Békés harcunkhoz adjon erőt Vachot Sándornak „Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő” című, 1844 októberében írott költeményének két utolsó versszaka, mely az 1848-49-ben bekövetkezett szabadságharcunk próféciája:
„És nemzetes legyen hazánk:
Hogy nemzet lakja nép helyett,
És győzzön, ami nemzeti,
Az idegen s korcs felett.
S ha tán a béke csarnokát
Harcfergeteg rombolja szét:
Legyen vitézlő is hazánk,
Megtörve ádáz ellenét!”
Hazánk tönkretételében a határokon belül létező kommunisták gonosz eszméikkel hathatósan kivették a részüket történelmünk minden korszakában, mióta csak léteznek. Nem jutottunk volna ide, ha szocialista eszméik egy kicsit is nemzetiek lettek volna. De a kommunista barakkban egyedülálló módon nem voltak azok sem az első, sem a második világháború után, nem voltak azok Rákosi-Kádár bugris rémuralma alatt és ma sem azok. Manapság tele vannak soraik Brüsszelbe rohangáló Júdásokkal. Érdekes ellentét, hogy 30 ezüstpénznél olcsóbban árulják hazánkat, mégis, annál sokkal magasabb díjat zsebelnek be aljas szolgálatukért.
A bolsevizmust az anarchiától csak az különbözteti meg, hogy a bolsevizmus nem ösztönös, hanem szervezett rothadás. Ideológiai indíttatásból letépték a Megváltót a keresztről, s helyébe országunkat, nemzetünket, a mi hazánkat szegezték oda. A hazugság, mint kormányzati eszköz minden esetben csak átmeneti lehet. Tarthat napokig, hetekig, hónapokig, esetleg 45 vagy több évig, de mindig megbukik. Ezt követően vagy terrornak, vagy az igazságnak kell eljönnie. Érdekes jelenség, hogy a kommunista tanok hirdetői között volt néhány idealista, de a tanok megvalósításban csak gazemberek vettek részt. Köztudott, hogy a szocializmus elmélete dajkamese, a valósága pedig rabság.
Nézzünk két példát arra, hogy hazugságra épülő elveiket tettekre váltva hogyan segítették, segítik ellenségeinket országunk elprédálásában:
Először vegyünk egy példát a múltból! Lássuk a belgrádi egyezményt! A belgrádi egyezmény, másként belgrádi konvenció, katonai egyezmény, amelyet 1918. november 13-án írtak alá Belgrádban az antant-főparancsnok megbízottai, Misics vajda, a szerb vezérkari főnök és Henrys tábornok, a Francia Keleti Hadsereg parancsnoka, magyar részről pedig a kormány megbízásából a hírhedt alkoholista Linder Béla, aki nem akart több katonát látni. A 18 pontos fegyverszüneti egyezményben az első világháborút követő déli és keleti demarkációs vonalakat állapították meg, illetve előírásokat tartalmazott a kiürített területek közigazgatásáról és az antantcsapatok magyarországi mozgásáról. A magyarnak hazudott delegációt Károlyi Mihály miniszterelnök vezette, kormánytagként Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter vett részt benne, a Nemzeti Tanácsot Hatvany Lajos, a Munkástanácsot Bokányi Dezső, a Katonatanácsot Csernyák Imre százados képviselte. A háború éveiben a német szövetséggel szemben, a békéért és az antanttal való szövetségért kiálló, s az antanthatalmak körében ilyenként ismert Károlyi és Jászi az e szerepüknek megfelelő fogadtatásra és tárgyalásokra számítottak. A Franchet d’Espèrey tábornoknak átnyújtott magyar memorandum hangsúlyozta: „Ezt a háborút a feudális Magyarország csinálta. Kossuth Lajos Magyarországa teljesen elnémíttatott. Ez a helyzet a múlt héten megváltozott. Most vagyunk először abban a helyzetben, hogy az Entente közvéleménye előtt a magyar nép igazi akaratát hirdethessük.”
Franchet d’Espèrey tábornok Szalonikiből érkezett Belgrádba. Díszőrséget állíttatott a szállása elé. Maga is díszbe öltözött, mellére tűzte összes kitüntetését. És ünnepélyesen fogadta azokat, akikről úgy vélte, Magyarország küldöttei. Károlyi és társai sportsapkában, térdnadrágban és gamásliban jelentek meg. Mintha futballmeccsre mentek volna a Népligetbe. A tábornok meglepve mérte végig a társaságot. Kezdetben megütközve majd ironikusan hallgatta végig Károlyi tökéletlen beszédét. Mikor megismerte Károlyiék határokra vonatkozó kérelmét, mely hazánkra nézve rosszabb volt, mint amit ő kínált, rájött, hogy hazaárulókkal van dolga. Miután pedig átvette a Magyarországot vádoló memorandumot, melynek Jászi volt a szerzője, a lámpa fényébe állította a küldöttséget és alaposan megnézte egyiket a másik után. Ilyen gazemberekkel még életében nem találkozott. Ezt követően teljesen egyedül leült a sok személyre megterített asztalhoz és megebédelt. A hazaárulók pedig ezt a fal mentén állva nézték végig. A tábornok tudta, hogy kell bánni az árulókkal. Mi ma sajnos ezt nem tudjuk. Mikor úgy általában a franciákra haragszunk Trianon miatt, jusson eszünkbe ez a történet!
A másik példa napjainkban is álságosan rombol. Huzamosabb ideje és egyre növekvő intenzitással folyik az idegenszívűek – most már szervezett – betelepítése. Keresztény gondolkodásunk nem engedi, hogy bárkit is gyűlöljünk, de azt látnunk kell, hogy a bőrünkre megy az üzlet, sőt, gyermekeink, unokáink, magyar hazánk jövője a tét. Mindehhez az ébredező nemzeti tudat megtörése érdekében ideológia is kell. Ehhez jobbat nem is lehet találni, mint Szent István királyunknak fiához, Szent Imre herceghez írott intelmeit.
Az intelmek egyike eredetileg így szól: „In hospitibus et adventitiis viris tanta inest utilitas, ut digne sexto in regalis dignitatis loco possit haberi.” Nem akarok középiskolai latin tanulmányaimra hivatkozni, de az intelem pontos fordítása a következő: „A vendég és jövevény férfiak annyira hasznosak, hogy a királyi megbecsülésben méltán állhatnak a hatodik helyen.” Hogyan hangzik ezzel szemben a hivatalosnak mondott és unalomig szajkózott, szándékosan félrefordított szöveg? „A vendég és jövevény népekben olyan nagy haszon van, hogy a királyi méltóság érdem szerint nekik adhatja a hatodik helyet.” Nos, a tudatos hamisítás eredményeként néhány vendég és jövevény férfi helyett egész népeket kellene befogadnunk. És akkor arról még nem beszéltünk, hogy az intelmek szerint ez a befogadás a királyi udvarba való befogadást jelenti, a ma terjesztett változat szerint pedig az ország teljes területére illene befogadnunk – tudjuk kiket.
Trianon gyalázatára, a népek Krisztusának, Magyarországnak a keresztre feszítésére emlékezve megkerülhetetlen a Szent Korona Tan, mint államunk ősi és jogfolytonossága helyreállítására váró igazi alkotmánya. Mivel két esztendővel ezelőtt is az a megtiszteltetés ért, hogy Önökkel együtt emlékezhettem e gyönyörű, ámde szomorú mementó előtt, s akkor részletesen beszéltem a Szent Korona Tanról, nem óhajtom magam ismételni, inkább további tényeket említek meg.
„Nem teremthető hagyomány abból, hogy amit törvénykeznek, az nélkülözze az alkotmányt, s amit alkotmánynak neveznek, az nélkülözze az íratlan törvényt, a hagyományt!”
Magyarországot, s népünket mindig akkor érték a bajok, a katasztrófák, ha külső erőszak hatására (török, német, muszka) vagy belső rombolás következtében (Károlyi, Rákosi, Kádár, Gyurcsány) elfordult e szent tanoktól. Az ősi alkotmány megtartása hazánkat is megtartotta, elutasítása pedig a törvényes rend felbomlásával, idegen- vagy idegenszívűek gonosz hatalmával járt. Így volt ez az első világháború után is, ennek köszönhettük a trianoni gyalázatot. A jogfolytonosság helyreállítására 1944. március 19-ét követő megszakadása után először, az 1990-es szabad választásokat követően volt remény, de hamarosan bebizonyosodott, hogy a végre szabadon választott parlamentben sincs meg a hazafiak kétharmados többsége. Azt pedig szomorúan tapasztaltuk, hogy az utolsó választásokon kétharmados többséggel nyertes jobboldali többség nem élt a történelmi lehetőséggel. Noha felhagyott a szovjet típusú tákolmány foltozgatásával, azért amit alkotott az mégse az, mint amire szükségünk lett volna.
A hatalom nem szerezhető meg jogszerűen úgy, hogy az a jog, amely alapján az történik, már eleve jogtalanság. Vagyis törvénytelenség, jogtalanság jogot nem alapíthat! Ez ősi alkotmányosságunk egyik alapelve. Sem a Kerekasztal résztvevői, sem az 1990-es országgyűlés nem rendelkezett azzal a felhatalmazással, ami alapján törvényesen megtehették, hogy ne térjenek vissza a magyar történeti alkotmányosság jogrendjéhez. Ez sajnos azt jelenti, hogy ők maguk sem akarták a jogfolytonosságot helyreállítani. Persze, hogy nem, hiszen az sokuk felelősségre vonását eredményezte volna. Felelősségre vonást a mérhetetlen államadósság felvételéért és elpazarolásáért, felelősségre vonást a szervilis moszkovita külpolitikáért, felelősségre vonást az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk eltiprásáért, a kivégzésekért, Isten, egyház, a szerzetesrendek és egyáltalán az emberek ellen elkövetett gyalázatos bűnökért, az ország folyamatos kifosztásáért, az anyák, a születendő gyermekek az ifjúság és az öregek ellen elkövetett mérhetetlen gonosztettekért. Ebből logikusan következik, hogy államunk ma is „törvénytelen törvények”-re alapozza jogrendjét. Ugyanis a 2011. április 25-én elfogadott Magyarország Alaptörvényének záró rendelkezésében, annak a 2. pontjában ez áll: „Ezt az alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdése a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el.” Ennél komolyabb bizonyítékot, a jogtalanság folytatására, keresve se találhatunk. Ugyanis ez a bizonyíték arra, hogy jelenlegi rendszerünk még mindig kötődik, a szovjet megkívánta pártállami diktatúrához. Így válik érthetővé, hogy a szép számú véres kezű politikus bűnözők mai napig büntetlenül élik világukat, kamatoztatják rablott vagyonukat, kiemelt nyugdíjat élveznek, volt bolsevik ideológiai vezetők képviselőként politizálnak. Testvéreinknél, a lengyeleknél ezt megakadályozta, hogy ők helyreállították eredeti alkotmányuk jogfolytonosságát. Ott a biszkubélák a nekik való helyen tartózkodnak, szigorú őrizet alatt.
Így persze a trianoni igazságtalan határok felülvizsgálatát, pláne kiigazítását sincs, aki hivatalosan kérje. Ugyanígy nem lehet a visszafizethetetlen, örökre nyomorban tartó államadósság kérdéséről sem tárgyalni, hiszen a Szent Korona Tan helyett azokkal vállaltunk jogfolytonosságot, akik az ország csonkítását, az eladósodást vesztünkre kitervelték és végrehajtották. Minden rosszat, ami történik velünk, megmagyaráz és a jövőben is meg fog magyarázni a mindenkori hatalom az „ajrópai junió”-ra hivatkozva, s elfelejtve azt, hogy a belépés előtti propaganda első helyen hivatkozott azokra a Trianonban elszakított területeken élő hazánkfiaira, akiknek a sorsán majd közösen javít Európa. Az eredményt ismerjük, elég körülnéznünk Temerinben, Pozsonyban, Munkácson vagy éppen kincses Kolozsváron. Gyűlölik a magyarokat, az ott élőket és minket is. Gyűlölik, mert az áldozat gyakran megbocsájt, de a bűnös soha! Úgy bánnak velünk, mint önkényúr az alattvalóival. De hiszen nem csoda, alkotmányos jogtudat nélkül nem vagyunk mások, csak kiszolgáltatott alattvalók.
Mi lehet a kiút? Izland megmutatta számunkra a közelmúltban, hogy mit lehet tenni. Az önszerveződő közösségekkel kell nyomást gyakorolni mindazokra, akiken a jövőnk múlik! Nyomást gyakorolni, az örök érvényű igazság jogaiba való visszahelyezése érdekében, nem feledve, hogy minden jogszabály, szerződés, egyezmény, paktum, békediktátum eleve illegitim és semmis, amit nem az arra hivatott és az alkotmányos elvek figyelembevételével megalakult testületek hoznak vagy kötnek.
Ennek megértéséhez, vallásához és vállalásához, valamint a változást eredményező cselekedetek sikeréhez kérem a jó Isten áldását, kívánok magyarságunk érekében mindannyiunknak sok erőt, jó egészséget, kitartást, boldogabb, szebb jövőt!
Úgy legyen! Igazságot Magyarországnak!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Szabó Sándor András