ASSZONYTAVA.
/Lepsény helyi mondája Medgyasszay Vince feldolgozása.
Falusi melódiák c. kötet-1936-/
Nagy Rákóczi harca ért nyomoru véget.
Dübörgése megszűnt, villáma kiégett.
S mint emésztő tüzvész a száraz avarra,
Döghalál támadt a maradék magyarra.
Már ” Tuladunán ” is a ragály föllépe,
Mint falevél ősszel hullott a föld népe.
Élők a faluban egyebet sem tettek,
Éjszaka sírt ástak, naphosszat temettek.
A megrémült pórnép reggel, délben, este
Templomba sereglett az Istent kereste.
Ott a tömjén füstölt, itt a zsoltár zengett,
S a kaszás, a pestis csak vágta a rendet.
Háromszáz koporsót tett a föld ölébe
Mezőföldi Lepsény kálvánista népe,
S már lelkét halálos félelem megülte
Nem marad itt élő senki anyaszülte.
Hite se rendült meg, félelme sem támadt
Tiszteletes Váczi Katona Mihálynak.
A nagy romlásban is csak Istennek szolgált
Sir mellett vigasztalt, templomba így dorgált.
Alázatos böjtnek bölcs Atyák meghagyták
Minden ujhold első csütörtök napját
Mikor hadak miatt lett a nép futása
Az igaz megtérést, hogy az Úr lássa.
Zsoldos had eltérült, fosztogatás gyérült
Lelkünk meg kevély lett, szívünk elkövérült.
Fel is hagytunk balgán s hitlenül a böjttel,
Pedig nem az Isten vasvesszeje tört el.
Lett az a nagy próba nem csak ugy magátol:
A megbántott Isten busult haragjából.
Népemésztő dögvész az ő itéleti,
Méltóképpen bűnünket most ezzel bünteti.
Sirt az ének: Uram büneink sokasága,
Érdemli haragod, azok undoksága,
Mindenestől méltók vagyunk, hogy ellenünk
Felemeld ostorod, szentséges Istenünk.
Kimenet Tóth István főbiró igy szóla:
Esküdt uraimék maradnak egy szóra.
A szegénység pedig most hazaoszolhat,
De felgyülekezzék könyörgésre holnap.
Rákóczi János a falu nótárussa,
Templom után másnap kiállt, hogy olvassa:
Mi lepsényi birák, Istennek nevében,
S engesztelésére rendeljük ekképpen.
Tökéletes böjtöt tart a helység holnap,
Első csütörtökjén ennek az uj holdnak.
S ezután is ez nap míg a dögvész enyhül
Nem mi érdemünkért, ingyen kegyelembül.
Kora virradattól késő alkonyatig
Senki nem ehetik, senki nem ihatik
Nem szabad jószágot levegőre verni
Itatóvályuba kutnál vizet merni.
Anya csecsemőnek emlőjét nem nyujtsa,
Asszony a tüzhelynek tüzét meg ne gyujtsa.
Betegnek is ez nap tilos a főtt étel
Szomját oltsa vízzel, éhét csak kenyérrel.
S ezt a kemény törvényt, míg jön a napszállat
Meg ne törje, rontsa se ember, se állat.
Mert kenyetlen nagy kint lát a bünös teste
S a fekete tóban lesz bizonyos veszte.
Özvegy Taliánné, Perzsovics Magdolna
Hogy ha virág volna, nyíló rózsa volna.
Régi udvarháznak egyetlen rózsája
Kár, hogy labanchadnagy eljegyzett mátkája.
Mikor Pálffy népe a falut megülte,
Kvártélyos labancát először csak türte
Azután megszokta, végre megszerette,
Szépszóval a szivét valahogy megvette.
Kelj fel édes rózsám, álmodozó szentem
Nyisd ki ajtódat s eressz be rajt engem!
Palota várától szökve jöttem hozzád
Derekad ölelni, csókolgatni orcád.
Fel is kel Magdolna, szalad is, hogy lássa,
Nem álom-e álma boldog folytatása?
Mámoros valóság, nem csalóka álom
Gyere be, gyere be én szerelmes párom.
Jaj de rég öleltél!- Nekem fájt az jobban.
Hát miért nem siettél?- Lásd a lovam holtan.
Ugy-e itt maradsz most egy egész hónapra?
Palota várában leszek én holnapra.
Jászolhoz a fáradt paripát kötözték
Szereted-e most is a szép asszony főztét?
Tudom megéheztél! – Gyönyörü magadra!
Tudom megszomjaztál! – Piros ajakadra.
Jó magasan fent járt már a nap az égen
Feleszmélt Magdolna: Jézus az ebédem!
S küldte szolgálóját a fiatal asszony
Hogy tüzet ébresszen, baromfit kopasszon.
Tétováz a pórlány – Fekete csütörtök
Tedd csak amit mondtam. Fekete ördög.
Majd akaratjából paraszti biróknak
Étlen, szomjan hagyom szivbéli mátkámat!
Láng lobog, a füst meg kifut a kéményen,
Épp mikor a sok nép templomból kimégyen.
Összesugnak – bugnak: terjed – egyre terjed,
Az Isten haragja nem szünik, sőt gerjed.
Egyszerre tizen, majd százan is lármáznak
Füstje van, böjtje nincs a Perzsovics háznak!
S mintha vihar felver csendes vizet habbá,
Az imádkozó nép ugy vált dühödt vaddá.
Főbiró Tóth István maga volt ép észen,
Legyetek békével, szólt én majd megnézem
Csendesen mondotta, de szava ugy kongott,
Mintha félreverik tüzkor a harangot.
A Perzsovics – konyhán pattogó tüz égett,
Mikor a főbiró komoran belépett.
Rákiált Magdolna kevélyen, harsányan
– Nos mi kell? Mit keres kend az én portámon?
A nemzetes asszonyt megkövetem szépen,
A nagy, erős böjtöt ma kezdtük el éppen,
A hatalmas Isten büntető haragja
Nyomorult fejünkről hahogy elmaradna.
Perzsovics Magdolna büszkén közbevágott
Hagyd papnak, parasztnak ezt a butaságot
Mert én parancsára a lepsényi biráknak
Kenyéren, meg vizen nem tartom mátkámat.
Elsápadt a biró: Hát a hit, az Isten!
Felcsattant az asszony: Elég volt! Ki innen!
Megyek már, tudom, hogy bottal is kiverhet
De még ma megtérjen, meggyónjon kigyelmed!
Tele volt e pár szó vad fenyegetéssel
Fogadta Magdolna kevély megvetéssel
Csak azért is hajrá; nóta, ital, étel
Késő estig dőzsölt a labanc vitézzel.
Hanyatlott az uj hold fekete felhőbe
Hanyatlott az élet iszapos fertőbe.
Perzsovics Magdolnát ég nyelte, föld nyelte
De másnap a reggel csak hült helyét lelte.
A dögvész is megszünt, jóllakott, elfáradt
De lassan a népközt halk suttogás támadt
S a tóban, mely elnyult a szomszéd határig
E mélyvizül tisztás „Asszonytava” máig.
